Oxigén Hotel****Superior és ZEN Spa - ZEN Blog

ZEN mese az ajándékról

Az előző olvasói levél után most visszatérünk a mesékhez. Most is egy olyan mese áll a középpontban, ami első olvasatra meglepő, és talán nem is érthető, viszont elgondolkozásra késztet.

Csao-Csou-t egy napon meglátogatta egy messziről érkezett szerzetes.

– Üres kézzel jöttem – szabadkozott a szerzetes, mikor a Mester elé lépett.

– Tedd le! – mondta Csao-Csou.

– Mit tegyek le, Mester, ha egyszer nem hoztam semmit?

– Akkor cipeld tovább! – válaszolt a mester!

Kinek mi jut eszébe erről a rövid párbeszédről? Sokaknak az, hogy ennek semmi értelme. Valóban, első látásra elég értelmetlenségnek tűnik, de ha kicsit boncolgatjuk, jobban belegondolunk, szóval szabadjára engedjük gondolatainkat, biztosan felfedezünk benne érdekes dolgokat.

 
Gondolkodjunk úgy, hogy mi vagyunk, akik elmentünk valakihez, és nem vittünk neki semmit. Bevett szokás, hogy ha vendégségbe, látogatóba megyünk, viszünk valami ajándékot. Miért viszünk? Az egyik ok, mert szeretünk ajándékot adni, szeretjük látni a megajándékozott arcán a mosolyt, amikor megkapja, de ott van a másik ok is, hogy azért ajándékozzuk meg vendéglátónkat, mert így szokás, így neveltek bennünket.
 
 
Ki ne lett volna már olyan helyzetben, hogy kín keservvel találta ki, milyen ajándék lenne a legjobb. Állítólag egyébként olyan ajándékot adunk, amilyen ajándékra mi magunk vágyunk. Lehet ebben valami, bár még így is sokat gondolkodunk, mielőtt eldöntjük, mi is lesz az ajándék. Felmerül, hogy örülni fog-e neki. Ráadásul az igazi jó ajándék nem az, amire feltétlenül szüksége van a megajándékozottnak, hanem olyasmi, ami a szükségletein felül van, tehát tényleg ajándék, a szó legnemesebb értelmében. Ahogy ezt most végiggondoljuk, rá kell jönnünk, hogy elvárások alapján ajándékozunk, és ha tovább gondoljuk, elvárások alapján élünk.

 
Legalábbis azt hisszük, hogy elvárások vannak velünk szemben, ami nem feltétlenül igaz, mi mégis nagyon sokszor cipeljük azt a terhet, hogy megfeleljünk a vélt, vagy valós elvárásoknak.
Gondolt már arra valaki, hogy önmaga lesz, és nem feltétlenül akar megfelelni másoknak?
Sokan gondoltak már erre, és sokan meg is valósították, hogy csak a saját életüket élik, a saját elvárásaiknak akarnak megfelelni, és másoktól is csak azt „várják el”, hogy önmaguk legyenek.

 
Azt azért kár lenne tagadni, hogy igenis létezik olyan, amikor elvárások vannak velünk szemben. Meg lehet próbálni megfelelni, csak tudni kell, hogy akkor annak az életét fogjuk élni, akinek az elvárásainak, kényszerítve magunkat megfelelünk.
lyenkor belül megszólal egy hang és azt kérdezi, a saját életünkre gondoltunk már?

Nem vittünk semmit, nem adtunk semmit, nem akartunk megfelelni elképzelt, vagy valóban létező elvárásoknak?! Ezt is hálásan köszöni a másik fél.
Minek szabadkozni? Ha nem vittünk semmit, akkor azt saját akaratunkból döntöttük el, hogy üres kézzel megyünk, ami persze nem is igaz, hiszen vittük magunkat, vittük a lényünket, a gondolatiságunkat, a szeretetünket, barátságunkat, és még sorolhatnánk. Attól nem szeretünk jobban valakit, hogy óriási értékű ajándékkal lepjük meg. Mindannyian pontosan tudjuk, hogy az ajándéknak nem értéke határozza meg annak a szeretetnek, tiszteletnek a mértékét, amivel adjuk.

Visszakanyarodva a meséhez, talán nem is kell magyarázkodni, ha nem vittünk semmit.
Ha erre képesek vagyunk, akkor nem kell tovább cipelnünk a semmit, ami valójában nagyon is nehéz.
 
 
Végül legyen egy idézet Deepak Chopra tollából
„Valamennyiünkbe a két út egyikét vésték bele: A világ veszélyes hely, a biztonság pillanataival; a világ biztonságos, bár vannak veszélyes pillanatok.”

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!